Sziasztok Kedves Rajongók! 

Meghoztuk az ígért 11. fejezetet is, amelyben beletekinthettek egy álmon keresztül Lissa múltjába, és néhány dologra fény derül majd, de az legyen meglepi.

Jó olvasást kívánunk nektek!

"Egy rémes álom fogadott, ugyanis álmomban visszaugrottam egészen kicsi koromig, amikor még a szüleim is éltek."

XI. fejezet

    Az első pillanatban még mélyen aludtam, a másik pillanatban meg visszatért az a régi gyötrő álom, amikor elveszettem a szüleim. Nem lepődtem meg annyira, mert már igazából nem volt szokatlan, nem először álmodom ezt.

De most valahogyan más volt és ez által valójában egy kicsit megrémültem.

       Az álom ugyanott kezdődött, ahol máskor is. Édesapám a sok titkolózás és hazudozás után végre elmondta, hogy valójában mi is vagyok. Hogy én egy vér farkas vagyok, és hogy ők is azok.

       E mondat hallatán szó szerint éreztem, ahogyan vérem felforrósodik, majd a szívem elkezdett egyre gyorsabban és hangosabban verni, mint ahogyan azt kéne.

-         Mi történik velem? Mond mi ez az egész apu? – kérdeztem, ekkor már dühösen.

-         Valójában a most hallottak feldühíthettek egy kissé kicsikém, és biztos ezért érzed azt, amit, mert át fogsz változni azzá a lénnyé.– válaszolta.

-         Nem, az nem lehet. Én nem akarok szörnyeteg lenni. Én ember vagyok, és az is maradok.

-         Tévedsz, csillagom. Te olyan lény vagy, mint mi, és ezen nem lehet változtatni. – közölte velem anyám.

Hát ilyen még a jó fészkes fenében sincs, hogy a szüleim most közlik velem ennyi idő után, hogy egy szörnyeteg vagyok.

    

         És elvárják tőlem, hogy majd megnyugszom. Ez azért nem ilyen egyszerű, mint ahogyan azt ők képzelik. Épp ezért nem törődtem azzal, hogy mit akartak volna még elmagyarázni, én fogtam magam és ideggel telten rohantam ki az ajtón egyenesen az erdőbe, ami nyugalmat jelentett számomra mindig.

       Leültem egy fa tövébe, és próbáltam egy kicsit lenyugodni, mert még a végén kárt teszek magamban. És akkor megéreztem azt a szagot, és méghozzá nem is olyan messzi lehetett a szag hordozója. Talán igazuk van a szüleimnek, hogy tényleg vér farkas vagyok. Mert a szaglásom, a látásom egyre erősebbé vált, és ez nem lehet véletlen, csakis a sors műve lehet ez.

       A szag, mely az illető közeledtével egyre erősödött, majdhogynem kezdett ismerőssé válni, de fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az.

És a szag, akár mennyire is ismerős volt, egyre csak közeledett. Körbe tekintgettem, hátha látok valami nyomot, vagy valami neszt, ami elvezet a titkos idegenhez. De semmit sem hallottam vagy láttam, csak az erdőben csiripelő madarakat, egy vastagabb fa ágat kopogtató fakopáncsot és a fákon szaladgáló mókusok hangját hallottam. És ehhez még hozzá csapódott az a friss és üde erdő illat, amibe beletartozik a fák illata, a virágok illata és még mások. De ezeken kívül a csend mámorító és megnyugtató volt. Ezért is szerettem mindig idejönni, amikor valami bántott.

        Egy keveset még üldögéltem és vártam, hogy hátha megjelenik az idegen, de nem történt semmi. Úgyhogy kénytelen voltam eltávozni, és ismét hallgatni a szüleim veszekedését, hogy miért szöktem el és hogy hol is jártam. Abban a pillanatban, ahogy megmozdultam, feltűnt egy gyönyörű barna szem pár, íriszei csillogtak a napfényben. És ehhez hozzá tartozott a farkas bunda is.                 Ekkor az ismerős szag már nagyon közel volt, mert éppen egy pár lépéssel előttem a bokor mellett gúvasztott és egy kicsit vicsorított rám, biztos megijedt ő is mint ugyan úgy én is.

Mert, hogy emberi nem volt, az biztos.         Inkább egy vérszomjas farkas, mintsem emberi lény. Nagy levegőt vettem, és azt mondogattam magamnak, hogy gyerünk, közelítsd meg bátran, nem árthat neked. És valahogyan én reagáltam rá, és remegő lábakkal kezdtem megközelíteni az állatot.  

        Az állat egyáltalán nem, mozdult meg, ahogyan azt gondoltam, sőt még közelebb somfordált hozzám. Elámultam a csodálattól, mert a bundája gyönyörű és selymes tapintású volt, ugyanis megérintettem a hátát.                                 Valószínűleg a farkasnak ez tetszett, mert egyre közelebb bújt hozzám, és megnyalta az arcomat. Ekkor már bizonyos volt, hogy a farkas nem fog bántani, inkább barátkozni akar. Én fogtam magam és leültem a földre melléje, megsimogattam selymes bundáját, és megcsiklandoztam a füle mögött, mire ő erre örömében hozzám dörgölőzött, mint egy gazdájának kedveskedő kis cica. 

      

        Nem is tudom, hogy mennyi idő telt el így vele kettesben, de mikor már indultam volna haza sötétedni kezdett. Ezért elköszöntem tőle, bármennyire is visszahúzott a szívem a farkashoz, mennem kellet, mert a szüleim biztosan kiakadtak, azóta.

-         Viszlát, Barátom! Holnap majd újra találkozunk!  – kiáltottam neki hátra, mire ő felvonyított egyet.

KB. 10 perc kellet, míg haza battyogtam. A szüleim már odabent vártak, és valami nem volt velük rendben, az arcukról lerítt, hogy itt valami történt a távollétemben.

-         Lissa, kicsikém! Nagyon nagy bajban vagyunk! Vadásznak ránk, és már nincsenek olyan messze. Ide tartanak, hogy végezzenek velünk. De neked el kell menned most azonnal, odakint egy limuzin fog várni benne egy idegennel, de kérlek ne félj tőle, ő nem akar rosszat, Ez az ember Viktor bácsikádnak dolgozik és ő jön érted, hogy biztonságban elszállítson hozzájuk. – mondta remegős hangon apa.

-         De, de…, mégis mi történt apa? kérdeztem szomorúan.

-         Most nincs rá időnk kicsim, de hamarosan mindent megtudsz majd kincsem. De most pakold össze a legfontosabb cuccaid és irány a limuzin!

-         Nem hagyhatlak itt titeket!

-         Muszáj lesz Lissa! - válaszolta anyukám.

-         Szememből ekkor már patakban folytak a könnyek.

-         Menj kicsikém, te vagy az egyetlen kincsünk, neked élned kell.

-         Ezt az Úr is így akarja.

Felrohantam a szobámba, hogy összepakoljak. De nem volt könnyű itt hagynom a családom, hisz ők nagyon fontosak nekem, és akár mennyit veszekedtünk is, nagyon szeretem őket. Összepakoltam, és kezemben cipelve a dolgaim lerohantam a lépcsőn. És akkor kezdődött a tragédia.

        Három fura idegen jelent meg a házunkban fegyverrel felszerelkezve, és azzal a szüleimre céloztak. Fájdalommal telten rohantam feléjük, hogy hagyják abba, de már nem tehettem semmit, a szüleimet egymás után lőtték le. Majd végig néztem ahogy elgyötört testük a padlóra hullik.

-         Ne, ne….., kérem, ne tegyék ezt, mit tettek maguk ellen a szüleim, miért ölték meg őket!!! – kiáltottam bosszúsan.

Erre mind a 3 összenézett, majd motyogtak valamit, és ekkor az egyik, bár nem olyan erősen, de arcon vágott. Erre már reagálni sem tudtam, mert gúnyosan nevettek és otthagytak a szüleim ernyedt testével. Odarohantam, ahol feküdtek, majd ráborultam apám mellkasára, és keservesen sírtam.

-         Ne sírj kincsem!!! Most el kell, hogy menj! – lehelte utolsó szavait az apukám.

-         Nem mehetek el, nem hagyhatlak itt titeket. Anya, ne, nem hallhattok meg!- sírtam keservesen, mint még soha.

-         Fuss! lehelte anyám.

-         Nem, nem! – kiáltottam, és ekkor ébredtem fel a bonyolult és fájdalmas álomból.

Biztos elég hangos lehettem, mert Viktor bácsi jelent meg az ágyam szélén.

-         Jól vagy Lissa? - kérdezte aggódva.

-         I-igen, csak egy újabb rémes álom. – dadogtam rémülten.

-         Nem hogy újabb álomról, de még az elsőről sem tudtam. Miért nem mondtad el, hogy rém álmok gyötörnek.

-         Ugyan bácsikám, úgysem segíthettél volna rajtam

-         Te azt nem tudhatod. - felelte idegesen.

-         De most nem akarlak felzaklatni, majd holnap szakítunk rá időt, hogy ezt tisztázzuk.

-         Rendben. - feleltem. 

Nem akartam aludni, még nem voltam álmos. Tudni akartam, hogy az a farkas még mindig él-e, és hogy vajon, rendes farkas, vagy vér farkas-e. Meg kell tudnom, hogy mi ez az egész, és mintha valahol már láttam volna azt a szempárt. De vajon ki és mi lehet? 

Holnap utána járok a dolognak.